33/33
1/33
2/33
3/33
4/33
5/33
6/33
7/33
8/33
9/33
10/33
11/33
12/33
13/33
14/33
15/33
16/33
17/33
18/33
19/33
20/33
21/33
22/33
23/33
24/33
25/33
26/33
27/33
28/33
29/33
30/33
31/33
32/33
33/33
33/33
2008 karácsonyán portré sorozatot készítettem budapesti hajléktalanokról, végigjárva a fontosabb metróállomásokat, bunkereket és melegedőket.
A fényképezés a legjobb eszköz arra, hogy valami számomra újat vagy inkább nehezen érthetőt értelmezni tudjak. A képben látás révén jutok általában a megfejtéshez, vagy legalábbis kapok magyarázatot a fontosabb kérdéseimre.
A munka megkezdése előtt nagy terveim voltak, megmentői szerepben tündököltem, azt gondoltam, hogy majd sikerül sok embert a társadalom perifériájáról visszasegíteni a „helyes útra”, hogy hozzám hasonló és emberhez méltó körülmények között élhessenek. A sorozat befejezését követően már nem voltam ilyen bizakodó, sőt. A megkérdezettek mindegyike azt vallotta, hogy nem vágyik vissza a korábbi életkörülményeihez, mert a jelenlegi szabadabb, békésebb és kényelmesebb is. Nem küzdenek családi ellenállással, egzisztenciális problémákkal, és felelőséggel sem tartoznak mások felé. Köszönik szépen, nem kérnek a megmentésből, hiszen a kívülről nyomorúságosnak tűnő élet számukra biztonság.
Némi tűnődés után a következő konklúzióra jutottam: elfogadom őket így és tiszteletben tartom a döntésüket, de megérteni képtelen vagyok. Nem támogatom őket személyesen pénzzel, mert az szinte minden esetben csak a következő berúgásig elég. E helyett civil szervezeteket szponzorálok, akik étellel, orvosi ellátással és higiéniai csomagokkal segítik őket.
1/33
2/33
3/33
4/33
5/33
6/33
7/33
8/33
9/33
10/33
11/33
12/33
13/33
14/33
15/33
16/33
17/33
18/33
19/33
20/33
21/33
22/33
23/33
24/33
25/33
26/33
27/33
28/33
29/33
30/33
31/33
32/33
33/33